Az úgynevezett információs robbanás óta nemcsak felgyorsult, hanem ki is tágult a világ. Már nem kell napokat, vagy éppen heteket várni egy levélre, az ímélt percek alatt megkapjuk. A papírfotók kora is lejárt, lassan már az is csak kuriózum. Hol vannak már a hasonfekvős meztelen babafotók?:) Ma már videókat készítünk a csemetékről, és azonnal megosztjuk a rokonsággal.

Bejárhatjuk a  világot, akár úgy, hogy ki sem mozdulunk, hiszen ebben profi segítség a google earth. Nem kell fellapozni a nagyi sárgult lapú receptes füzetét, mert a keresőbe csak beírod,mit szeretnél főzni, és több tucat találatot kidob a rendszer.

Nem kell megjegyzened sem Mátyás király, sem Kányádi Sándor születésének időpontját, hiszen csak egy kattintás...

Ahogy az új és a régi barátaid is csak egy kattintásra vannak tőled...

Lehet, hogy nem volt régen száz barát és ismerős, de aki volt, azt alaposan ismertük. Néha a kevesebb több.

Valójában már nincsenek igazi sztárok, idolok sem, mert a folytonos láthatóság és elérés épp azt a távolságot hidalja át, ami  egyfajta misztikumot jelentett.   Ma már akár csetelhetek is kedvenc színészemmel vagy énekesemmel. Ez jó, mert többet megtudhatok...ugyanakkor mi a jobb?  Kevésről sokat tudni, vagy sokról keveset? Nem járunk-e  úgy, mint Gárdonyi, aki  az egyik nőismerőséről mondta:" távolról hattyú, közelről lúd"?

Általános iskolás voltam, amikor a rádióban egy mesét hallottam, ha jól emlékszem a Fogfájós oroszlánt. Tetszett a hang, és onnantól figyelni kezdtem azt a színészt,  a kedvencemmé vált. 

Éppen elballagtam nyolcadikból, tehát azon a  nyáron 14 éves lehettem, amikor a szüleim megkérdezték, nincs-e kedvem velük menni Szegedre a Szadadtéri Színház egyik előadására?

Naná, hogy volt! Kiváltképp amikor megtudtam, hogy kedvenc színészemmel a  főszerepben egy zenés darabot, a Háry Jánost játsszák! Na igen, most lehet rám követ vetni, de én bizony a szocialista brigádmozgalomnak a kultúrálódást "erőltető"momentumát máig nem tudom elítélni. Én senkit nem láttam a környezetemben, aki ne örömmel ment volna kirándulni, színházba, ha volt lehetőség. 

Szegeden akkor én még soha nem jártam. A Dóm térről is csak hallottam. Azon a nyáron viszont ott ültem én is, a fapados részen bár, de telve izgalommal. Meglepett, hogy a viszonylag távoli színpad ellenére jól hallottam az előadást. Újdonság volt számomra, hogy az ülőhelyek alól jött a hang. De maga az egész is újdonság volt, színházban is csak a kis falumban voltam még addig.

Az előadás szünetében mindenki elindult a mosdókat felfedezni. Én viszont arrafelé vettem az irányt, amerre a színészek öltözőit sejtettem. Szűk folyosókon tekeregtem, vert a szívem, erősen, mert az előadás kezdetére vissza kell jutnom a helyemre, akkor pedig azt sem tudtam, hirtelen, hogy keveredtem abba az alagút-szerű valamibe. Már épp fel akartam adni, mikor egy ajtón megláttam a nevét: Bessenyei Ferenc ! Na, ha addig a torkomban dobogott a szívem, akkor mit mondjak, mit éreztem,mikor kénytelen voltam bekopogni? Muszáj volt, mert úgy logikáztam, hogy amikor onnan kijön az én színészem, már késő, mert a színpadra fog menni...nekem meg még a tömegen át a helyemre is kellene érni.Felkészültem rá, hogy a kopogtatásomra az ő mély ,bariton hangja szólal meg, hogy fáradjak be. Ehelyett hirtelen kinyílt az ajtó, és egy vastag keretes szemüveges idős férfi állt ott, aki haragos arccal mordult rám, hogy mit akarok? Magam is meglepődtem, mikor határozott hangon, az ajtó küszöbéről egy lépést sem hátrálva válaszoltam, hogy a Művész Úrhoz jöttem. Egy pillanatra azt hittem, hogy a kisöreg mentem leharapja a fejem, de akkor bentről megszólalt Ő: " Engedd be Józsi, hadd lássam ki az!"

És én beléptem az oroszlán barlangjába. Csengve-bongva, ezer kristályszikrát szórva borult rám egy üvegharang, és onnatól  megállt az idő, és a megszűnt a világ köröttem. Ott ült Ő egy asztalkánál, amin egy tükör volt, nézett rám, és barátságosan kérdezte, honnan jöttem, ki is vagyok?  Ha az apukám egy őszi kerttakarításkor a padláson lévő papírdobozt el nem égeti, benne  a  régi naplóimmal, akkor most szóról szóra idézni tudnám azta 2-3 percet, vagy már ki tudja mennyit, amit vele beszélgettem. Arra viszont emlékszem, hogy autogrammot kértem tőle, Ő meg sajnálkozott, hogy most épp nincs fénykép nála, és kért tőlem egy "plajbászt". Amikor írt, láttam, hogy a hüvelyk ujján van egy kis seb. Nevetve mondta, hogy nem volt elég ügyes, és rávágott a kalapáccsal. Immár 40 éve őrzöm azt a  kis papírfecnit, az  első autogrammot tőle.

A második felvonásra sikerült a helyemre érni, a szüleim kérdezték merre jártam, aggódtak, hogy el ne tévedjek. Megmutattam nekik azt a kis papírszeletkét,de ők  csak mosolyogtak. Számukra nem volt ez olyan nagy szenzáció.

De én  egészen biztosan tudtam,  ott és akkor, hogy abban a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember a világon. 

És ezt ma is így gondolom.