Az első repülőutam
Egy eltévedt íméllel kezdődött. Nem nekem szánták, amit én egy válasszal tudtára is adtam az "elkövetőnek." Erre ő megint válaszolt, amire én szintén, majd azon kaptuk magunkat, hogy szinte naponta írtunk egymásnak.
Az ímél írója egy férfi volt, magyar, de pár éve már Amerikában dolgozott. A levelezést telefonhívás követte, ami aztán besűrűsödött. Az időeltolódás miatt éjfél-és 1 óra körül hívott, de én inkább öntöttem magamba a kávét, mintsem lemaradjak a beszélgetésről vele. Kialakult egy rokonszenv akkor már, egymás humorára is vevők voltunk,naponta hívott szinte. Ő Közép-Európa legszebb hangjának nevezett engem, én még őt Jetinek, mivel magas volt és nagylábú. Ja, és a hegyekben lakott:)
Ímél, telefon, így telt el 3-4 hónap. Akkor azt mondta, hogy júliusban vár. Hoppá, nem sok időm maradt, kivettem az összes szabimat, élére raktam az összes fillérem, bár ő elküldte nekem a repülőjegyre való pénzt és a meghívólevelet, de kellett vízum, útlevél. A főnöknőm ezerszer kérdezte, nem bolondultam -e meg, hogy az ismeretlennek neki vágok? A pasival "élőben" ugyanis még nem találkoztunk. Képet küldött( én is), rendes kinézetűnek tűnt, nagyon kíváncsiak voltunk egymásra. Erősödött bennem az elhatározás, a jóakarók intelmei ellenére is. A barátnőm haja szinte az égnek állt: Nem is tudsz angolul!!!
A szomszédasszony elővette rémtörténeteit a "lányrablókról",- mindezt 2000 nyarán, amikor bizony már 40 éves "leány" voltam!
Egy másik ismerősöm győzködött, hogy ilyen csak a mesében van, biztosan valaki itthonról szórakozik velem, higgyem el, nem lesz ott senki aki várna rám.
A munkatársnőm ránézett a fényképére és azt mondta: nem egyezik a karmátok.
Ezen ugyan tépelődtem egy kicsit, de elhessegettem minden negatív gondolatot: megyek!
Csak egy barátom hangja csengett vissza a fülemben: de hiszen te még nem is ültél repülőn!
Hát ez igaz...sőt, a repteret sem láttam még közelről soha...Amerikába sem vágytam, és repülni sem. Hollandiába, Finnországba szerettem volna eljutni. De addig csak egy csehszlovákiai út állt mögöttem. Első osztályos gimnazista voltam, amikor egy napra átruccantunk megnézni a dobsinai jégbarlangot. Zárórára hivatkozva nem engedtek be bennünket, ma már tudom, nem ez volt a valódi ok...szóval az is csak busszal volt, na!
Éjjel alig vártam, hogy Jetike hívjon, elmondtam neki, hogy mi van, ha leesik a repülő, hogy én még nem is ültem gépmadáron...és angolul sem beszélek.De ő nyugtatott, hogy semmi baj nem lesz, autóbalesetben többen meghalnak, mint repülőszerencsétlenségben ( lehet azóta már változotta statisztika ) csak a felszállás lesz kicsit kellemetlen, de ha rágózok akkor megúszom az émelygést, enni, inni adnak, délben felszállok, 15 órára ott leszek...ő meg várni fog. Ne higgyek senkinek, ő ott lesz, és vele aztán megfogom az Isten lábát!
Na, ennek aztán nem tudtam ellenállni, hiszen mindenkiről, akinek kicsit is jobban ment az átlagnál, azt mondták, megfogta az Isten lábát. Úgyhogy az indulási nap előtti este bepakoltam az utazótáskámba pár dolgot, ( sok mindent ne vigyek, mondta a kedves, majd veszünk ott, mert ott olcsó minden- és meglepetésemre úgy is volt) úgyhogy beállítottam a vekkert hajnali ötre, és nyugodtan elaludtam.
Hajnali 4-kor azonban felébredtem, hevesen vert a szívem, és a fülemben az visszhangzott: "de hiszen még nem is ültél repülőn". Jártam-keltem a szobámban, ittam egy pohár vizet, nem segített. Nyugtalanságomnak az vetett véget, hogy eldöntöttem, nem megyek. Lenyomtam az óra gombját, hogy ne is ébresszen, és immár megnyugodva álomba szenderültem.
Aztán- bár az óra nem csörgött- pontosan hajnali 5-kor felébredtem, és olyan nyugalommal indultam a reptérre, mintha csak a szomszéd városba utaznék.
Időben a reptérre értem, útlevéllel, csomagokkal nem volt gond, felszálláskor két rágógumit csócsáltam szorgalmasan egyszerre, és a csak angolul beszélő fital sráccal jól elbeszélgettem, pedig egy szót sem tudott magyarul, én meg csak kb. 10 szót angolul. Igaz, azt érzékletesen adtam elő, mert mikor a repülőgép elkezdett rázni, mint ha egy traktoron ülnék, megnyugatott, hogy semmi baj, csak egy kis szélviharba kerültünk. Az ablakon azonban kár volt kinéznem, mert a repülőgép szárnyai annyira rázkódtak, hogy nyugtatóként majdnem megittam a gépen kapott kisüveg tokajit, pedig nem is élek alkohollal. Az angol srác viszont kitartóan mosolygott, és bár nem értettem minden szót, de gonolom azt mondta, semmi baj, már csak 5 órahossza és landolunk. Olyan hálás voltam, nekiadtam hát a bort. Jó pár óráig mást sem láttam, mint a végeérhetetlennek tűnő palackzöld óceánt alattunk, majd egyszerre csak hirtelen lenyugodott a nap, és -úgytűnt- pár perccel később újra felkelt. Ez egy csodálatos narancssárga, vörös és sötétkék színorgiával járó jelenség volt. Nem sokkal utána már látszódtak a szárazföld körvonalai, később a pedig New Yorka felhőkarcolóival.. Leszálláskor jónak láttam azért még egy marék rágógumit bekapni. Ekkor váratlanul éljenzés és tapsvihar tört ki, ami a pilótának szólt, nem nekem, aki pedig szintén sikeresen landolt a Kennedy Airporton.
Rövid idő alatt megkaptam a csomagom, és bár magyar szót nem hallottam, de a tömeget követve átjutottam egy folyosón, amiből kijutva akartam mutatni a táskám, de egy mosolygós fekete férfi csak intett, hogy menjek tovább, és mire kigondoltam volna, hogy na, most innen merre, a Kedves már a tömegből integetett felém! Majd 2 méter magas, merő előny, nem volt nehéz észrevenni.
Arról viszont senki nem beszélt, hogy a kilenc órai repülés után majd nevetgélek, botladozom, keresem a szavakat ,mint aki becsicscentett. Johanna, a lánykori nevén egy Chevrolet Malibu viszont magabiztosan repített a cél felé Connecticutba.
A visszaút szintén ilyen szerencsés volt, az Ikertornyokban én még jártam, de a Niagarát kihagytam, de erről majd legközelebb.
Utolsó kommentek