clarissa

Az úgynevezett információs robbanás óta nemcsak felgyorsult, hanem ki is tágult a világ. Már nem kell napokat, vagy éppen heteket várni egy levélre, az ímélt percek alatt megkapjuk. A papírfotók kora is lejárt, lassan már az is csak kuriózum. Hol vannak már a hasonfekvős meztelen babafotók?:) Ma már videókat készítünk a csemetékről, és azonnal megosztjuk a rokonsággal.

Bejárhatjuk a  világot, akár úgy, hogy ki sem mozdulunk, hiszen ebben profi segítség a google earth. Nem kell fellapozni a nagyi sárgult lapú receptes füzetét, mert a keresőbe csak beírod,mit szeretnél főzni, és több tucat találatot kidob a rendszer.

Nem kell megjegyzened sem Mátyás király, sem Kányádi Sándor születésének időpontját, hiszen csak egy kattintás...

Ahogy az új és a régi barátaid is csak egy kattintásra vannak tőled...

Lehet, hogy nem volt régen száz barát és ismerős, de aki volt, azt alaposan ismertük. Néha a kevesebb több.

Valójában már nincsenek igazi sztárok, idolok sem, mert a folytonos láthatóság és elérés épp azt a távolságot hidalja át, ami  egyfajta misztikumot jelentett.   Ma már akár csetelhetek is kedvenc színészemmel vagy énekesemmel. Ez jó, mert többet megtudhatok...ugyanakkor mi a jobb?  Kevésről sokat tudni, vagy sokról keveset? Nem járunk-e  úgy, mint Gárdonyi, aki  az egyik nőismerőséről mondta:" távolról hattyú, közelről lúd"?

Általános iskolás voltam, amikor a rádióban egy mesét hallottam, ha jól emlékszem a Fogfájós oroszlánt. Tetszett a hang, és onnantól figyelni kezdtem azt a színészt,  a kedvencemmé vált. 

Éppen elballagtam nyolcadikból, tehát azon a  nyáron 14 éves lehettem, amikor a szüleim megkérdezték, nincs-e kedvem velük menni Szegedre a Szadadtéri Színház egyik előadására?

Naná, hogy volt! Kiváltképp amikor megtudtam, hogy kedvenc színészemmel a  főszerepben egy zenés darabot, a Háry Jánost játsszák! Na igen, most lehet rám követ vetni, de én bizony a szocialista brigádmozgalomnak a kultúrálódást "erőltető"momentumát máig nem tudom elítélni. Én senkit nem láttam a környezetemben, aki ne örömmel ment volna kirándulni, színházba, ha volt lehetőség. 

Szegeden akkor én még soha nem jártam. A Dóm térről is csak hallottam. Azon a nyáron viszont ott ültem én is, a fapados részen bár, de telve izgalommal. Meglepett, hogy a viszonylag távoli színpad ellenére jól hallottam az előadást. Újdonság volt számomra, hogy az ülőhelyek alól jött a hang. De maga az egész is újdonság volt, színházban is csak a kis falumban voltam még addig.

Az előadás szünetében mindenki elindult a mosdókat felfedezni. Én viszont arrafelé vettem az irányt, amerre a színészek öltözőit sejtettem. Szűk folyosókon tekeregtem, vert a szívem, erősen, mert az előadás kezdetére vissza kell jutnom a helyemre, akkor pedig azt sem tudtam, hirtelen, hogy keveredtem abba az alagút-szerű valamibe. Már épp fel akartam adni, mikor egy ajtón megláttam a nevét: Bessenyei Ferenc ! Na, ha addig a torkomban dobogott a szívem, akkor mit mondjak, mit éreztem,mikor kénytelen voltam bekopogni? Muszáj volt, mert úgy logikáztam, hogy amikor onnan kijön az én színészem, már késő, mert a színpadra fog menni...nekem meg még a tömegen át a helyemre is kellene érni.Felkészültem rá, hogy a kopogtatásomra az ő mély ,bariton hangja szólal meg, hogy fáradjak be. Ehelyett hirtelen kinyílt az ajtó, és egy vastag keretes szemüveges idős férfi állt ott, aki haragos arccal mordult rám, hogy mit akarok? Magam is meglepődtem, mikor határozott hangon, az ajtó küszöbéről egy lépést sem hátrálva válaszoltam, hogy a Művész Úrhoz jöttem. Egy pillanatra azt hittem, hogy a kisöreg mentem leharapja a fejem, de akkor bentről megszólalt Ő: " Engedd be Józsi, hadd lássam ki az!"

És én beléptem az oroszlán barlangjába. Csengve-bongva, ezer kristályszikrát szórva borult rám egy üvegharang, és onnatól  megállt az idő, és a megszűnt a világ köröttem. Ott ült Ő egy asztalkánál, amin egy tükör volt, nézett rám, és barátságosan kérdezte, honnan jöttem, ki is vagyok?  Ha az apukám egy őszi kerttakarításkor a padláson lévő papírdobozt el nem égeti, benne  a  régi naplóimmal, akkor most szóról szóra idézni tudnám azta 2-3 percet, vagy már ki tudja mennyit, amit vele beszélgettem. Arra viszont emlékszem, hogy autogrammot kértem tőle, Ő meg sajnálkozott, hogy most épp nincs fénykép nála, és kért tőlem egy "plajbászt". Amikor írt, láttam, hogy a hüvelyk ujján van egy kis seb. Nevetve mondta, hogy nem volt elég ügyes, és rávágott a kalapáccsal. Immár 40 éve őrzöm azt a  kis papírfecnit, az  első autogrammot tőle.

A második felvonásra sikerült a helyemre érni, a szüleim kérdezték merre jártam, aggódtak, hogy el ne tévedjek. Megmutattam nekik azt a kis papírszeletkét,de ők  csak mosolyogtak. Számukra nem volt ez olyan nagy szenzáció.

De én  egészen biztosan tudtam,  ott és akkor, hogy abban a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember a világon. 

És ezt ma is így gondolom.

 Az első repülőutam

Egy eltévedt íméllel kezdődött. Nem nekem szánták, amit én egy válasszal tudtára is adtam az "elkövetőnek." Erre ő megint válaszolt, amire én szintén, majd azon kaptuk magunkat, hogy szinte naponta írtunk egymásnak.

Az ímél írója egy férfi volt, magyar, de pár éve már Amerikában dolgozott. A levelezést telefonhívás követte, ami aztán besűrűsödött.  Az időeltolódás miatt éjfél-és 1 óra körül  hívott, de én inkább öntöttem magamba a kávét, mintsem lemaradjak a beszélgetésről vele. Kialakult egy rokonszenv akkor már, egymás humorára is vevők voltunk,naponta hívott szinte. Ő Közép-Európa legszebb hangjának nevezett engem, én még őt Jetinek, mivel magas volt és nagylábú. Ja, és a hegyekben lakott:)

Ímél, telefon, így telt el 3-4 hónap. Akkor azt mondta, hogy  júliusban vár. Hoppá, nem sok időm maradt, kivettem az összes szabimat, élére raktam az összes fillérem,  bár ő elküldte nekem a repülőjegyre való pénzt és a meghívólevelet, de kellett vízum, útlevél. A főnöknőm ezerszer kérdezte, nem bolondultam -e meg, hogy az ismeretlennek neki vágok? A pasival "élőben" ugyanis még nem találkoztunk. Képet küldött( én is), rendes kinézetűnek tűnt, nagyon kíváncsiak voltunk egymásra. Erősödött bennem az elhatározás, a jóakarók intelmei ellenére is. A barátnőm haja szinte az égnek állt: Nem is tudsz angolul!!!

A szomszédasszony elővette rémtörténeteit a "lányrablókról",- mindezt 2000 nyarán, amikor bizony már 40 éves "leány" voltam!

Egy másik ismerősöm győzködött, hogy ilyen csak a mesében van, biztosan valaki itthonról szórakozik velem, higgyem el, nem lesz ott senki aki várna rám.

A munkatársnőm ránézett a fényképére és azt mondta: nem egyezik a karmátok.

Ezen ugyan tépelődtem egy kicsit, de elhessegettem minden negatív gondolatot: megyek!

Csak egy barátom hangja csengett vissza a fülemben: de hiszen te még nem is ültél repülőn!

Hát ez igaz...sőt, a repteret sem láttam még közelről soha...Amerikába sem vágytam, és repülni sem. Hollandiába, Finnországba szerettem volna eljutni. De addig csak egy csehszlovákiai út állt mögöttem. Első osztályos gimnazista voltam, amikor egy napra átruccantunk megnézni a  dobsinai jégbarlangot. Zárórára hivatkozva nem engedtek be bennünket, ma már tudom, nem ez volt a valódi ok...szóval az is csak busszal volt, na!

Éjjel alig vártam, hogy Jetike hívjon, elmondtam neki, hogy mi van, ha leesik a repülő, hogy én még nem is ültem gépmadáron...és angolul sem beszélek.De ő nyugtatott, hogy semmi baj nem lesz, autóbalesetben többen meghalnak, mint repülőszerencsétlenségben  ( lehet azóta már változotta  statisztika ) csak a felszállás lesz kicsit kellemetlen,  de ha rágózok akkor megúszom az émelygést, enni, inni adnak, délben felszállok, 15 órára  ott leszek...ő meg várni fog. Ne higgyek senkinek, ő ott lesz, és vele aztán megfogom az Isten lábát!

Na, ennek aztán nem tudtam ellenállni, hiszen mindenkiről, akinek kicsit is jobban ment az átlagnál, azt mondták, megfogta az Isten lábát. Úgyhogy az indulási nap előtti este bepakoltam az utazótáskámba pár dolgot, (  sok mindent ne vigyek, mondta a kedves, majd veszünk ott, mert ott olcsó minden-  és meglepetésemre úgy is volt) úgyhogy beállítottam a vekkert hajnali  ötre, és nyugodtan elaludtam.

Hajnali 4-kor azonban felébredtem, hevesen vert a szívem, és a fülemben az visszhangzott: "de hiszen még nem is ültél repülőn". Jártam-keltem a szobámban, ittam egy pohár vizet, nem segített. Nyugtalanságomnak az vetett véget, hogy eldöntöttem, nem megyek. Lenyomtam az óra gombját, hogy ne is ébresszen, és immár megnyugodva álomba szenderültem.

Aztán- bár az óra nem csörgött- pontosan hajnali 5-kor felébredtem,  és olyan nyugalommal indultam a reptérre, mintha csak  a szomszéd városba utaznék.

Időben a reptérre értem, útlevéllel, csomagokkal nem volt gond, felszálláskor két rágógumit csócsáltam szorgalmasan egyszerre, és a csak angolul beszélő fital sráccal jól elbeszélgettem, pedig egy szót sem tudott magyarul, én meg csak kb. 10 szót angolul. Igaz, azt érzékletesen adtam elő, mert mikor a repülőgép elkezdett rázni, mint ha egy traktoron ülnék, megnyugatott, hogy semmi baj, csak egy kis szélviharba kerültünk. Az ablakon azonban kár volt kinéznem,  mert a repülőgép szárnyai annyira rázkódtak, hogy nyugtatóként majdnem megittam a gépen kapott kisüveg tokajit, pedig nem is élek alkohollal. Az angol srác viszont kitartóan mosolygott, és bár nem értettem minden szót, de gonolom azt mondta, semmi baj, már csak 5 órahossza és landolunk. Olyan hálás voltam, nekiadtam hát a bort. Jó pár óráig mást sem láttam, mint a végeérhetetlennek tűnő palackzöld óceánt alattunk, majd  egyszerre csak hirtelen lenyugodott a nap, és  -úgytűnt-  pár perccel később újra felkelt. Ez egy csodálatos narancssárga, vörös és sötétkék színorgiával járó jelenség volt. Nem sokkal utána már látszódtak a szárazföld körvonalai, később a pedig New Yorka felhőkarcolóival..  Leszálláskor jónak láttam azért még egy marék rágógumit bekapni. Ekkor váratlanul éljenzés és tapsvihar tört ki, ami a pilótának szólt, nem nekem, aki pedig  szintén sikeresen landolt a Kennedy Airporton.

Rövid idő alatt megkaptam a csomagom, és bár magyar szót nem hallottam, de a tömeget követve átjutottam egy folyosón, amiből kijutva akartam mutatni a táskám, de egy mosolygós fekete férfi csak intett, hogy menjek  tovább, és mire kigondoltam volna, hogy na, most innen merre, a Kedves már a tömegből integetett  felém! Majd 2 méter magas, merő előny, nem volt nehéz észrevenni.

Arról viszont senki nem beszélt, hogy a kilenc órai repülés után majd nevetgélek, botladozom, keresem a szavakat ,mint aki becsicscentett. Johanna, a lánykori nevén egy Chevrolet Malibu viszont magabiztosan repített a cél felé Connecticutba.

A visszaút szintén ilyen szerencsés volt, az Ikertornyokban én még jártam, de a Niagarát kihagytam,  de erről majd legközelebb.

Egy tizenkét éves gyerek szemében még szentírás, amit a felnőttek mondanak. Épp annyi voltam, amikor a hatodik osztályt követő nyári szünetben kis falum Tsz-ébe diákoknak is lehetett munkát vállalni.

Mivel én már régen kinéztem 2-3 könyvet magamnak Ecsédi bácsi festékesboltjában - nem  történt elírás, akkoriban ott a  petróleum, a bécsi kék és a kimérős kölnivíz mellett könyveket és papírárut is lehetett kapni! - erősen motiválva voltam, hogy belépjek életem első munkahelyére.

Valódi munkáért valódi pénzt kapni az életben először, komoly dolognak tűnt. Kellett hozzá egy  kosár- nem a mai összecsukhatós fém-vászon kombi, hanem az az igazi, vesszőből font- egy gamó, azaz egy "s" betű formára hajlított vaskampó, amivel a kosarat a fa ágához rögzítjük, két befőttesgumi a két lófarokhoz, egy mackóalsó, mert reggel hűvös van még, kinyúlt kardigán, amiért már úgysem kár, és a homokos talajra is kiváló tornadorkó. Korán kellett kelni, hogy időre odaérjek a Presszó sarokra, ahol a ponyvás teherautó felvett engem, és még vagy 10-15 hozzám hasonlóan didergő, csipás kölköt, és irány a falu határában lévő barackos! A munkavezető jelenléti ívet íratott alá velünk, és egyebek mellett elmondta, hogy amíg dolgozunk tömhetjük a majmot, - azaz bármennyi barackot ehetünk - de haza nem lehet vinni. Ezután brigádokba osztott bennünket, kb. 2 felnőtt és 3 -4 gyerek. Igyekeztünk, de közben nagyon jól is érzetük magunkat, hiszen könynedén másztuk meg az alacsony fákat, onnan adogattuk le a felnőtteknek a teli kosarat.Az ebédidő egy órahossza volt- csak jelzem, hogy ma 24 perc, és azt is blokkolóórával ellenőrzik- a vajas vagy kacsazsíros kenyérhez jól passzolt a frissen szedett őszibarack. Vizet csatos bambis üvegben vittünk magunkkal, de kezet mosni is lehetett, ahhoz a Tsz  biztosított 2 kanta(sic!) vizet. A munkafelügyelő is velünk evett, elnyűhetetlen  csatos aktatáskájában jól megfért a szalonna és kenyér a jelenléti ívekkel. Amúgy egész nap csak sétált a fasorok között, nekem úgy tűnt, semmit sem csinált.

Akkor fejeztük be a munkát, amikor a barackos végében feltűnt a teherautó. Mindenki igyekezett mielőbb helyet foglalni magának a fapadokon. Engem az egyik brigádtagunk, Teruska néni megállított, és három szép nagy őszibarackot rakott a kosaramba. Tiltakoztam persze, hiszen jól az eszembe véstem, mit mondott reggel Peti bácsi, a munkafelügyelő. De Teruska néni biztatóan nézett rám. Ma is emlékszem ahogy  a két ezüst foga megcsillant, amint nevetve mondta, hogy ENNYIT haza lehet vinni, örülni fognak a szüleim.

Már éppen kapaszkodtam fel a teherautóra, mikor Peti bácsi kérte, hogy mutassam meg a kosaramat. Égő arccal szólítottam Teruska nénit, de a többiek mondták, hogy héthatáron túl van az már, eltekert a drótszamarán. A munkafelügyelő  nem vette el a barackokat, de azt mondta, holnaptól már ne is menjek. Az már csak később esett le, hogy senki másnak nem kellett megmutatni a holmiját.

Kosár nem volt még olyan nehéz, mint akkor az enyém, a három barackkal.

Otthon elmondtam mindent, majd sírásra görbülő szájjal adtam oda a barackokat. Egy anyunak, egy apunak, egy az öcsémnek...Vártam a szidást, egy jókora pofont, de  anyám csak annyit kérdezett, hogy hívták azt a nénit? Mikor megmondtam, összenézett apámmal, és nem szólt, csak megsimogatta a fejem. Pár nap múlva a postás hozta életem első fizetését, még alá is kellett írnom. Talán még száz forint sem volt az az egynapi bér, de apám megtoldotta, hogy vegyem csak meg azokat a könyveket az Ecsédi boltban.

Minden könyvem becsben tartom, még a meséskönyveim is máig megvannak...de arra a háromra, amit az első fizetésemből vettem, már nem emlékszem.

e

Az első igazi, úgymond "bazi"nagy csalódásom a felnőttekben hatodik osztályos koromban ért. Az első, és persze sejteni lehet, hogy nem az utolsó. Mégis, máig ez maradt meg bennem olyan élesen, mintha csak tegnap történt volna. Pedig jókora időutazást kellene visszafelé tenni, de nekem, egy pillanat tört része elég,  hogy lássam a falutól nem messze lévő barackost, érezzem a nyári nap melegét az arcomon, lábam alatt a langyos homokot.Hajamat két copfba kötöttem, mackó alsó,kinyúlt kardigán, mert reggel még hűvös van, és tornadorcó -ez volt a  munkásölztözék.Teherautóval- ponyvással- vittek ki 10-15 iskolást, mert elkezdődött a nyári szünet, és aki akart, az dolgozhatott a helyi Tsz-nél. Életem első munkahelye volt! Jelenléti ívet kellett aláírni! Valódi munka, valódi pénz! A szüleim ígérték, hogy amit keresek, abból azt vehetek magamnak, amit akarok, és én már kinéztem három könyvet régen Ecsédi bácsi festékesboltjában-ott akkor petróleumot, bécsi kéket, de radírt, ceruát és könyveket is árúsítottak.

Korán kellett kelnem, hogy a presszó sarokra időben kiérjek,mert ott vett fel a teherautó minket, csipás szemű, álmos, de vidám 12-13 éves kölköket. Őszibarackot szedtünk, méghozzá brigádokban, 3-4 felnőtt, ugyanannyi gyerek egy csapatban. A munkavezető -aki csak járt -kelt egész nap, és nem dolgozott, és aki a nyűtt, de elnyűhetetlen csatos aktatáskájában  a vajas kenyere mellett őrizte a jelenléti ívet is,-már az első napon elmondta, hogy amíg itt vagyunk, tömhetjük a majmot, azaz annyi barackot ehetünk, amennyi belénk fér,de haza nem szabad vinni. Nagyon jó termés volt akkor, mi gyerekek könnyedén leszedtük a fa hegyében lévő nagy, szép őszibarackokat is, a felnőtteknek leadogattuk a fáról a teli kosarakat.

Az ebédidő egy órahossza volt- csak megjegyezm, hogy ma 24 perc, és blokkoló órán mérik-és mindenki barackot evett  a kacsazsíros, vajas, vagy lekváros kenyér mellé. El is teltünk vele.

A munkát akkor fejeztük be, mikor a barackos végében megjelent a teherautó. Úgy a felnőtt, mint a gyerek igyekezett mielőbb helyére huppanni a fapadokon. Engem a nagy sietségben megállított Teruska néni, akinek a brigádjában voltam. Három  szép nagy őszibarackot tett a  kosaramba.

-De ezt nem szabad- mondtam, és néztem rá csodálkozva.

-Jaj, te kis buta, ENNYIT szabad, vidd haza a szüleidnek!- válaszolta, és máig látom magam előtt ahogy nevetett rám, kivillantak ezüst fogai.akkoriban az volt a  menő. Vagy az arany.

 A barackok maradtak, én meg repültem, mert a munkafelügyelő a felszállás előtt kérte, hogy mutassam meg, mi van a kosaramba. Mi lenne, hát barack! Három, egy anyunak,egy apunak, egy a kisöcsémnek...Akkor még nem űnt fel, hoyg senki mást nem ellenőrzött.

Nem vette el a barackot, azt mondta, vigyem csak haza, de holnap már nem jöhetek dolgozni. Fordult velem egyet a világ, lángolt az arcom, Teruska néni kerestem a tekintetemmel. Az már felpattant a drótszamárra, ne keresd, hazament-mondták a  többiek.

Soha olyan nehéz kosarat még nem cipeltem, mint akkor azt, a   három barackkal. Legörbült szájjal, a sírással küszködve adtam oda otthon, mint valami bűnjelet, a  barackokat, és elmondtam mindent. Azt hittem, kiabálni fognak, talán egy pofon is leesik, de a szüleim csak azt kérdezték, melyik néni mondta, hogy rakjam el a barackot. Mikor megtudták, hogy Teruska, csak összenéztek, anyám magához vont, és szótlanul megsimogatta a fejem. Máig nem tudom, mi volt az oka, mit tudtak, a szüleim.

Pár nap múlva megkaptam életem első fizetését, a fizetési szalaggal együtt, ahogy kell. Nem volt egészen egy százas, apám még ki is egészítette, hogy a már előre kinézett könyveket meg tudjam venni belőle.

Minden könyvem becsben tartom,  máig megvannak a meséskonyveim is, amit az első fizetésemből vettem, azokra viszont egyikre sem emlékszem.

Majális 1972 / az ELSŐ csók /

  Végvári Editnek sosem csúszik le, pedig ugyanolyan  fehér perlon zoknija van, mint nekem. Meg Szili Zsuzsinak, és az összes lánynak szinte. Pálos Erzsi adott egy befőttes gumit, és megmutatta, hogyan kell a térdzokni szélét szépen rápödörni a gumira, hogy az ne látsszon. Esküdött rá, hogy akinek nem a bokájánál harmonikázik ez az ünnepi ruhadarab, az mind így csinálja.

Az iskola udvarán gyülekezünk, mindenkin fehér ing, rakott szoknya- kivéve persze a fiúkat- ,kék vagy piros nyakkendő. Pálosnak egy  jó nagy gubacs fogja össze a nyakában, amit nekem is hozott Szabó  Erzsi a Lovas erdőből, de nem sikerült átfúrnom. Ebbe a kísérletbe beletört a krumplipucoló kés, remélem, sokára kerül elő a tápos zsák  fenekéről!

   Kezdődik az ünnepély. Nálhi Jancsival ketten mondunk verset, az udvar közepén, a nemzeti zászló alatt, amit lenget a szél, nem csak a dalban. Látom, Jancsi izgul, én meg feszengek, túl akarok lenni az egészen... Harmath tanár bácsi súg, én pedig érzem,  ha csak egy szót szólok, kirobban belőlem a röhögés. Jancsi egyedül szaval, közben ijedt arccal pislog felém. Összeszedem magam, és elmotyogok egy-két verssort. Oldalt Harmath tanár úr kopasz feje elvörösődve, kivéve a 20 filléres nagyságú anyajegyet a homlokán, hevesen integet, így mi ketten ünnepélyesen meghajolunk, és lebotorkálunk az emelvényről. Gyér taps, majd Taskó tanár bácsi a rajvezető, megkezdi ünnepi beszédét. Jancsit kicsit sajnálom, hogy cserben hagytam. A verset nem, ha elmondtuk volna végig, akkor is ugyanennyit értett volna belőle mindenki, mint így. Vagyis semmit.

Van pár fa az udvaron, de már süti a fejünket  nap, még jó, hogy az énekkar fellépése után szigorúan kettes sorokban kivonulhatunk az utcára. Gyülekező a kultúrháznál,ahol a hangszórókból zeng a „Bennünk a pájink remééénye”-telitorokból. Bent a felnőtteknek a tanácselnök még beszédet tart, de mi már mehetünk a  vásártérre. Kerek, hullámos szélű lebélyegzett virsli-és fagyi jegyeket  kapunk, Pálos Erzsi jól jár, mert én nem bírom megenni az adagomat. A mustár így is végigfolyik a nyakkendőmön. Miközben a foltot maszatolom, a fagyim huppan le a porba.

  -Nem baj, délután úgyis kapok másikat!- biggyesztem a számat.

Tallós Tóni is látta, de nem nevetett, mint a többiek. De látta. Érzem, arcomba szalad a vér, mikor mellém lép.

   -Az enyém még megvan- szól, és a markomba nyomja a fagyijegyét. Szó nélkül bazsalygok, és hazaindulok.

   Fényesre suvickolt ünneplő cipőm sarka veri a taktus: „Völgyvidéken és hegy gerincen át…”

Alig ér véget a dal, otthon vagyok. Csahol és körbe ugrándoz Rigó kutyám, neki már elmondtam, hogy Tóni tetszik nekem. Kölcsönadta a körzőjét, én meg lerajzoltam neki Unkaszt.Cserélgetjük egymással a könyveket. Lehet, hogy én  vagyok a fehér holló, vagy aki a párját "ritkítja"? Azt nem tudom, de az indiános könyveket jobban szeretem, mint a  csíkos és pöttyös sorozatot...Egy tizenkét éves lány is szeretheti az indiános regényeket... Nem Tóni miatt...

Szülők jó hangulatban, legyintenek a mustárfoltra és fölengednek a délutáni programra a faluba.

Kiveszem a piros, bogyós hajgumikat a copfomból. Aprómintás, rövid selyem ruhámat veszem fel, és a szandálomat, zokni nélkül. Anyu krémei közül az egyikkel bekenem az arcom, észre sem fogja venni, majd ügyesen rakom vissza a tetejét. Leengedett hajjal, oldalamon a nagy, piros, fémcsatos válltáskával, majdhogynem hogy elégedett vagyok a talpigtükörből visszanéző önmagammal. Csak a szeplőim nem halványodtak. Sokan azt mondják jól áll, meg, hogy majd elmúlik...de a saját szemmemmel láttam, hogy Dürgő Mártika arca is csupaszeplő, pedig ő már kijárta a nyolcat. 

 A vásártér mellett, a futballpályán folytatódik a majális, de a hangszórókból már a Susu bolondság szól,valami régi énekesnőtől. De engem most az érdekel, hogy Tóni merre lehet? Észreveszem, hogy a többi fiúval sportpálya melletti öltöző felé tart, arcuk kipirult, fociztak. Elmegy mellettem. Úgy, hogy nem is nézett rám. Talán jobb is, égnek a pöttyeim, mind a tízezer, érzem. Mégis odasomfordálok a kispálya mellé, hogy megnézzem a második félidőt.

Táskámban ott lapul a fagyijegy, be nem váltom, nincs  az a kincs!

-Hajrá, hatodik!- hallom a saját hangomat.

Szemem őt követi, ahogy fut, cselez, fehér, ujjatlan trikóban, tornadorkóban. Haja csapzottan lóg a homlokába, szeme tüzesen villan, épp,mint Unkaszé, mikor harcba indul…

Csodálkozom, hogy máris vége a meccsnek, de biztos így van,mert a fiúk újra az öltözőt veszik célba. Most észrevesz, ahogy elhalad mellettem! Egy gyors mozdulattal letépi a táskámról Mazsolát. Nejlonszálon, kis műanyag kabala. Búcsúba lehet ilyet kapni, szinte minden lánynak van.

-Eeez meg miiii?- szól, és gúnyosan lóbálja   a zsákmányát.

Kapkodok utána, de nem adja vissza.

-Mit kérsz cserébe?- kérdezem, és már szívdobogva sejtem a választ.

-Majd, elárulom, várj meg itt az öltöző előtt.

Minden fiú átöltözik, mennek a sátrak felé. Ő valahogy nem akar előkerülni. Kopogok az ajtón:

-Na, visszadod végre?

-Vissza, gyere be!

Nevet, lóbálja az orrom előtt Mazsolát, majd hirtelen magához ránt. Arc lángol, millió szeplő kigyúl és május elsején, a rozoga kis öltözőben megkapom életem első csókját.

El akarok futni, mert ilyenkor el kell futni, de ő nem enged.

-Hazakísérlek –jelenti ki határozottan. Melegség fut át rajtam, nem akarom, de érzem mosolyra áll a szám…

Majd valahonnan egy vékony, hisztis hangot hallok:

-Nem kell, hagyjál…-és már szedem is a lábam.

Utánam lép, elkapja a karom, kissé meg is szorítja. Lehunyom a szemem, így kell, a filemkben is így  szokták.

-Figyelj- szól, és a kezembe nyomja a kabalát,- az osztályfőnöknek ugye nem mondod el?

Lebiggyesztem a szám, de nem válaszolok. Piros táskámat lóbálva, nyugodt léptekkel indulok hazafelé.

Unkasz villámló tekintete örökre a ködbe vész...