Az első igazi, úgymond "bazi"nagy csalódásom a felnőttekben hatodik osztályos koromban ért. Az első, és persze sejteni lehet, hogy nem az utolsó. Mégis, máig ez maradt meg bennem olyan élesen, mintha csak tegnap történt volna. Pedig jókora időutazást kellene visszafelé tenni, de nekem, egy pillanat tört része elég,  hogy lássam a falutól nem messze lévő barackost, érezzem a nyári nap melegét az arcomon, lábam alatt a langyos homokot.Hajamat két copfba kötöttem, mackó alsó,kinyúlt kardigán, mert reggel még hűvös van, és tornadorcó -ez volt a  munkásölztözék.Teherautóval- ponyvással- vittek ki 10-15 iskolást, mert elkezdődött a nyári szünet, és aki akart, az dolgozhatott a helyi Tsz-nél. Életem első munkahelye volt! Jelenléti ívet kellett aláírni! Valódi munka, valódi pénz! A szüleim ígérték, hogy amit keresek, abból azt vehetek magamnak, amit akarok, és én már kinéztem három könyvet régen Ecsédi bácsi festékesboltjában-ott akkor petróleumot, bécsi kéket, de radírt, ceruát és könyveket is árúsítottak.

Korán kellett kelnem, hogy a presszó sarokra időben kiérjek,mert ott vett fel a teherautó minket, csipás szemű, álmos, de vidám 12-13 éves kölköket. Őszibarackot szedtünk, méghozzá brigádokban, 3-4 felnőtt, ugyanannyi gyerek egy csapatban. A munkavezető -aki csak járt -kelt egész nap, és nem dolgozott, és aki a nyűtt, de elnyűhetetlen csatos aktatáskájában  a vajas kenyere mellett őrizte a jelenléti ívet is,-már az első napon elmondta, hogy amíg itt vagyunk, tömhetjük a majmot, azaz annyi barackot ehetünk, amennyi belénk fér,de haza nem szabad vinni. Nagyon jó termés volt akkor, mi gyerekek könnyedén leszedtük a fa hegyében lévő nagy, szép őszibarackokat is, a felnőtteknek leadogattuk a fáról a teli kosarakat.

Az ebédidő egy órahossza volt- csak megjegyezm, hogy ma 24 perc, és blokkoló órán mérik-és mindenki barackot evett  a kacsazsíros, vajas, vagy lekváros kenyér mellé. El is teltünk vele.

A munkát akkor fejeztük be, mikor a barackos végében megjelent a teherautó. Úgy a felnőtt, mint a gyerek igyekezett mielőbb helyére huppanni a fapadokon. Engem a nagy sietségben megállított Teruska néni, akinek a brigádjában voltam. Három  szép nagy őszibarackot tett a  kosaramba.

-De ezt nem szabad- mondtam, és néztem rá csodálkozva.

-Jaj, te kis buta, ENNYIT szabad, vidd haza a szüleidnek!- válaszolta, és máig látom magam előtt ahogy nevetett rám, kivillantak ezüst fogai.akkoriban az volt a  menő. Vagy az arany.

 A barackok maradtak, én meg repültem, mert a munkafelügyelő a felszállás előtt kérte, hogy mutassam meg, mi van a kosaramba. Mi lenne, hát barack! Három, egy anyunak,egy apunak, egy a kisöcsémnek...Akkor még nem űnt fel, hoyg senki mást nem ellenőrzött.

Nem vette el a barackot, azt mondta, vigyem csak haza, de holnap már nem jöhetek dolgozni. Fordult velem egyet a világ, lángolt az arcom, Teruska néni kerestem a tekintetemmel. Az már felpattant a drótszamárra, ne keresd, hazament-mondták a  többiek.

Soha olyan nehéz kosarat még nem cipeltem, mint akkor azt, a   három barackkal. Legörbült szájjal, a sírással küszködve adtam oda otthon, mint valami bűnjelet, a  barackokat, és elmondtam mindent. Azt hittem, kiabálni fognak, talán egy pofon is leesik, de a szüleim csak azt kérdezték, melyik néni mondta, hogy rakjam el a barackot. Mikor megtudták, hogy Teruska, csak összenéztek, anyám magához vont, és szótlanul megsimogatta a fejem. Máig nem tudom, mi volt az oka, mit tudtak, a szüleim.

Pár nap múlva megkaptam életem első fizetését, a fizetési szalaggal együtt, ahogy kell. Nem volt egészen egy százas, apám még ki is egészítette, hogy a már előre kinézett könyveket meg tudjam venni belőle.

Minden könyvem becsben tartom,  máig megvannak a meséskonyveim is, amit az első fizetésemből vettem, azokra viszont egyikre sem emlékszem.