Egy tizenkét éves gyerek szemében még szentírás, amit a felnőttek mondanak. Épp annyi voltam, amikor a hatodik osztályt követő nyári szünetben kis falum Tsz-ébe diákoknak is lehetett munkát vállalni.

Mivel én már régen kinéztem 2-3 könyvet magamnak Ecsédi bácsi festékesboltjában - nem  történt elírás, akkoriban ott a  petróleum, a bécsi kék és a kimérős kölnivíz mellett könyveket és papírárut is lehetett kapni! - erősen motiválva voltam, hogy belépjek életem első munkahelyére.

Valódi munkáért valódi pénzt kapni az életben először, komoly dolognak tűnt. Kellett hozzá egy  kosár- nem a mai összecsukhatós fém-vászon kombi, hanem az az igazi, vesszőből font- egy gamó, azaz egy "s" betű formára hajlított vaskampó, amivel a kosarat a fa ágához rögzítjük, két befőttesgumi a két lófarokhoz, egy mackóalsó, mert reggel hűvös van még, kinyúlt kardigán, amiért már úgysem kár, és a homokos talajra is kiváló tornadorkó. Korán kellett kelni, hogy időre odaérjek a Presszó sarokra, ahol a ponyvás teherautó felvett engem, és még vagy 10-15 hozzám hasonlóan didergő, csipás kölköt, és irány a falu határában lévő barackos! A munkavezető jelenléti ívet íratott alá velünk, és egyebek mellett elmondta, hogy amíg dolgozunk tömhetjük a majmot, - azaz bármennyi barackot ehetünk - de haza nem lehet vinni. Ezután brigádokba osztott bennünket, kb. 2 felnőtt és 3 -4 gyerek. Igyekeztünk, de közben nagyon jól is érzetük magunkat, hiszen könynedén másztuk meg az alacsony fákat, onnan adogattuk le a felnőtteknek a teli kosarat.Az ebédidő egy órahossza volt- csak jelzem, hogy ma 24 perc, és azt is blokkolóórával ellenőrzik- a vajas vagy kacsazsíros kenyérhez jól passzolt a frissen szedett őszibarack. Vizet csatos bambis üvegben vittünk magunkkal, de kezet mosni is lehetett, ahhoz a Tsz  biztosított 2 kanta(sic!) vizet. A munkafelügyelő is velünk evett, elnyűhetetlen  csatos aktatáskájában jól megfért a szalonna és kenyér a jelenléti ívekkel. Amúgy egész nap csak sétált a fasorok között, nekem úgy tűnt, semmit sem csinált.

Akkor fejeztük be a munkát, amikor a barackos végében feltűnt a teherautó. Mindenki igyekezett mielőbb helyet foglalni magának a fapadokon. Engem az egyik brigádtagunk, Teruska néni megállított, és három szép nagy őszibarackot rakott a kosaramba. Tiltakoztam persze, hiszen jól az eszembe véstem, mit mondott reggel Peti bácsi, a munkafelügyelő. De Teruska néni biztatóan nézett rám. Ma is emlékszem ahogy  a két ezüst foga megcsillant, amint nevetve mondta, hogy ENNYIT haza lehet vinni, örülni fognak a szüleim.

Már éppen kapaszkodtam fel a teherautóra, mikor Peti bácsi kérte, hogy mutassam meg a kosaramat. Égő arccal szólítottam Teruska nénit, de a többiek mondták, hogy héthatáron túl van az már, eltekert a drótszamarán. A munkafelügyelő  nem vette el a barackokat, de azt mondta, holnaptól már ne is menjek. Az már csak később esett le, hogy senki másnak nem kellett megmutatni a holmiját.

Kosár nem volt még olyan nehéz, mint akkor az enyém, a három barackkal.

Otthon elmondtam mindent, majd sírásra görbülő szájjal adtam oda a barackokat. Egy anyunak, egy apunak, egy az öcsémnek...Vártam a szidást, egy jókora pofont, de  anyám csak annyit kérdezett, hogy hívták azt a nénit? Mikor megmondtam, összenézett apámmal, és nem szólt, csak megsimogatta a fejem. Pár nap múlva a postás hozta életem első fizetését, még alá is kellett írnom. Talán még száz forint sem volt az az egynapi bér, de apám megtoldotta, hogy vegyem csak meg azokat a könyveket az Ecsédi boltban.

Minden könyvem becsben tartom, még a meséskönyveim is máig megvannak...de arra a háromra, amit az első fizetésemből vettem, már nem emlékszem.

e