Majális 1972 / az ELSŐ csók /

  Végvári Editnek sosem csúszik le, pedig ugyanolyan  fehér perlon zoknija van, mint nekem. Meg Szili Zsuzsinak, és az összes lánynak szinte. Pálos Erzsi adott egy befőttes gumit, és megmutatta, hogyan kell a térdzokni szélét szépen rápödörni a gumira, hogy az ne látsszon. Esküdött rá, hogy akinek nem a bokájánál harmonikázik ez az ünnepi ruhadarab, az mind így csinálja.

Az iskola udvarán gyülekezünk, mindenkin fehér ing, rakott szoknya- kivéve persze a fiúkat- ,kék vagy piros nyakkendő. Pálosnak egy  jó nagy gubacs fogja össze a nyakában, amit nekem is hozott Szabó  Erzsi a Lovas erdőből, de nem sikerült átfúrnom. Ebbe a kísérletbe beletört a krumplipucoló kés, remélem, sokára kerül elő a tápos zsák  fenekéről!

   Kezdődik az ünnepély. Nálhi Jancsival ketten mondunk verset, az udvar közepén, a nemzeti zászló alatt, amit lenget a szél, nem csak a dalban. Látom, Jancsi izgul, én meg feszengek, túl akarok lenni az egészen... Harmath tanár bácsi súg, én pedig érzem,  ha csak egy szót szólok, kirobban belőlem a röhögés. Jancsi egyedül szaval, közben ijedt arccal pislog felém. Összeszedem magam, és elmotyogok egy-két verssort. Oldalt Harmath tanár úr kopasz feje elvörösődve, kivéve a 20 filléres nagyságú anyajegyet a homlokán, hevesen integet, így mi ketten ünnepélyesen meghajolunk, és lebotorkálunk az emelvényről. Gyér taps, majd Taskó tanár bácsi a rajvezető, megkezdi ünnepi beszédét. Jancsit kicsit sajnálom, hogy cserben hagytam. A verset nem, ha elmondtuk volna végig, akkor is ugyanennyit értett volna belőle mindenki, mint így. Vagyis semmit.

Van pár fa az udvaron, de már süti a fejünket  nap, még jó, hogy az énekkar fellépése után szigorúan kettes sorokban kivonulhatunk az utcára. Gyülekező a kultúrháznál,ahol a hangszórókból zeng a „Bennünk a pájink remééénye”-telitorokból. Bent a felnőtteknek a tanácselnök még beszédet tart, de mi már mehetünk a  vásártérre. Kerek, hullámos szélű lebélyegzett virsli-és fagyi jegyeket  kapunk, Pálos Erzsi jól jár, mert én nem bírom megenni az adagomat. A mustár így is végigfolyik a nyakkendőmön. Miközben a foltot maszatolom, a fagyim huppan le a porba.

  -Nem baj, délután úgyis kapok másikat!- biggyesztem a számat.

Tallós Tóni is látta, de nem nevetett, mint a többiek. De látta. Érzem, arcomba szalad a vér, mikor mellém lép.

   -Az enyém még megvan- szól, és a markomba nyomja a fagyijegyét. Szó nélkül bazsalygok, és hazaindulok.

   Fényesre suvickolt ünneplő cipőm sarka veri a taktus: „Völgyvidéken és hegy gerincen át…”

Alig ér véget a dal, otthon vagyok. Csahol és körbe ugrándoz Rigó kutyám, neki már elmondtam, hogy Tóni tetszik nekem. Kölcsönadta a körzőjét, én meg lerajzoltam neki Unkaszt.Cserélgetjük egymással a könyveket. Lehet, hogy én  vagyok a fehér holló, vagy aki a párját "ritkítja"? Azt nem tudom, de az indiános könyveket jobban szeretem, mint a  csíkos és pöttyös sorozatot...Egy tizenkét éves lány is szeretheti az indiános regényeket... Nem Tóni miatt...

Szülők jó hangulatban, legyintenek a mustárfoltra és fölengednek a délutáni programra a faluba.

Kiveszem a piros, bogyós hajgumikat a copfomból. Aprómintás, rövid selyem ruhámat veszem fel, és a szandálomat, zokni nélkül. Anyu krémei közül az egyikkel bekenem az arcom, észre sem fogja venni, majd ügyesen rakom vissza a tetejét. Leengedett hajjal, oldalamon a nagy, piros, fémcsatos válltáskával, majdhogynem hogy elégedett vagyok a talpigtükörből visszanéző önmagammal. Csak a szeplőim nem halványodtak. Sokan azt mondják jól áll, meg, hogy majd elmúlik...de a saját szemmemmel láttam, hogy Dürgő Mártika arca is csupaszeplő, pedig ő már kijárta a nyolcat. 

 A vásártér mellett, a futballpályán folytatódik a majális, de a hangszórókból már a Susu bolondság szól,valami régi énekesnőtől. De engem most az érdekel, hogy Tóni merre lehet? Észreveszem, hogy a többi fiúval sportpálya melletti öltöző felé tart, arcuk kipirult, fociztak. Elmegy mellettem. Úgy, hogy nem is nézett rám. Talán jobb is, égnek a pöttyeim, mind a tízezer, érzem. Mégis odasomfordálok a kispálya mellé, hogy megnézzem a második félidőt.

Táskámban ott lapul a fagyijegy, be nem váltom, nincs  az a kincs!

-Hajrá, hatodik!- hallom a saját hangomat.

Szemem őt követi, ahogy fut, cselez, fehér, ujjatlan trikóban, tornadorkóban. Haja csapzottan lóg a homlokába, szeme tüzesen villan, épp,mint Unkaszé, mikor harcba indul…

Csodálkozom, hogy máris vége a meccsnek, de biztos így van,mert a fiúk újra az öltözőt veszik célba. Most észrevesz, ahogy elhalad mellettem! Egy gyors mozdulattal letépi a táskámról Mazsolát. Nejlonszálon, kis műanyag kabala. Búcsúba lehet ilyet kapni, szinte minden lánynak van.

-Eeez meg miiii?- szól, és gúnyosan lóbálja   a zsákmányát.

Kapkodok utána, de nem adja vissza.

-Mit kérsz cserébe?- kérdezem, és már szívdobogva sejtem a választ.

-Majd, elárulom, várj meg itt az öltöző előtt.

Minden fiú átöltözik, mennek a sátrak felé. Ő valahogy nem akar előkerülni. Kopogok az ajtón:

-Na, visszadod végre?

-Vissza, gyere be!

Nevet, lóbálja az orrom előtt Mazsolát, majd hirtelen magához ránt. Arc lángol, millió szeplő kigyúl és május elsején, a rozoga kis öltözőben megkapom életem első csókját.

El akarok futni, mert ilyenkor el kell futni, de ő nem enged.

-Hazakísérlek –jelenti ki határozottan. Melegség fut át rajtam, nem akarom, de érzem mosolyra áll a szám…

Majd valahonnan egy vékony, hisztis hangot hallok:

-Nem kell, hagyjál…-és már szedem is a lábam.

Utánam lép, elkapja a karom, kissé meg is szorítja. Lehunyom a szemem, így kell, a filemkben is így  szokták.

-Figyelj- szól, és a kezembe nyomja a kabalát,- az osztályfőnöknek ugye nem mondod el?

Lebiggyesztem a szám, de nem válaszolok. Piros táskámat lóbálva, nyugodt léptekkel indulok hazafelé.

Unkasz villámló tekintete örökre a ködbe vész...